Ange: Holdezüst (beleolvasó)

1.

Lehúzódom a vörös téglás gyárépület mellé. Amint leállítom a kocsi motorját, egyből rám zuhan a ragacsosan meleg levegő, és nyirkosan megtelepszik a tarkómon. Önkéntelenül felsóhajtok. Ez a nyár végi, késő esti hőhullám biztosan remek aromákat fog felszabadítani egy hatnapos holttestből…

Néhány pillanatig még ücsörgök a kocsiban. A rendőrségi hívást követően úgy lőttem ki a Daryl’sből, mintha égne a talpam alatt a talaj, de most már egyáltalán nem sietős a dolgom: elvégre Alise Nelson földi maradványai sem rohannak sehová.

Megpiszkálom a ruhám alját, de nem lesz varázsütésre se hosszabb, se kényelmesebb. Végül erőt veszek magamon, és kiszállok a Civicből. A magas sarkúm ingovánnyá változtatja a rágógumimintás aszfaltot a lábam alatt. Valahol a közelben eltévedt tücsök ciripel, a levegőben bágyadt porszag, a kaszni perzseli a tenyeremet. A közvilágítás hiányos, sárga fényköreiben elmosódnak az épületek körvonalai, és a félhomályban az a benyomásom támad, hogy a csillagtalan égbolt egészen közel merészkedik, és ráfekszik a városra.

De ez csak a légnyomásváltozás. Talán esni fog.

A csomagtartóban turkálok a felborult táskám szökésben lévő tartalma után – villámzáras tasakok, gumikesztyűs doboz, pár csipesz –, amikor egy elnyújtott füttyszó arra figyelmeztet, hogy ne hajoljak le túl mélyen.

Vetek egy lapos pillantást a hátam mögé, de csak Nick idiótán vigyorgó képével találom szembe magam.

– Hé, Fay! Mi ez a randicucc? Csak nem a hulla miatt csípted ki magad? – Nick eltúlozva végigmér és közben ökölpacsira nyújtja a kezét. Forgatom a szemem, de azért hozzákoccintom a sajátomat.

– Péntek este van – jegyzem meg, majd gonoszan hozzáfűzöm: – Tudod, valakinek van jobb dolga is ilyenkor, mint elkallódott holttesteket összekukázni!

– Hát ez betalált! – nyerít fel.

Pislogok. Azért volt már ennél jobb beszólásom is. Végigmérem Nicket, miközben röhögcsél. Szokás szerint civilben van, szalmaszőke haja kilóg Pitt feliratos, kék baseballsapkája alól. Egy ideje már a jelzés nélküli éjszakai járőröket boldogítja a jelenlétével, de két évvel ezelőtt, amikor a testületnél kezdtem, még nyomozó volt. Kíváncsi vagyok, mikor küzdi vissza magát a ranglétrán. Bár meg kell hagyni, nem igyekszik túlzottan.

Vállamra akasztom a felszerelésem, a gyöngyvászon szíj a bőrömbe mar. Tényleg át kellett volna öltöznöm. A pánt nélküli fekete mini még csak nem is az én ruhám, hanem Cathy, a lakótársam adta kölcsön – vagy pontosabb kifejezés lenne, hogy rám tukmálta…?

Elnyomok egy sóhajt. A Daryl’s csak pár saroknyira van, és túl nagy volt a csábítás, hogy gyorsan elintézzem a melót, aztán hazamenjek. Cserébe feszenghetek itt partidresszben.

Most már mindegy.

A kollégák két elhagyatott gyárépület között gyülekeznek egy sikátorban, úgyhogy arrafelé indulok. Nick vigyorogva követ.

A Strip tele van ilyen használaton kívüli vagy szórakozóhellyé átalakított vörös téglás épülettel. Ennek ellenére nem egy balhés kerület, és ritkán kell errefelé helyszínelnünk, de hát ez nem is szokványos eset…
A hét elején valaki jó poénnak gondolta lenyúlni a proszektúrát három hullával. Vannak ilyen aberráltak. Alise Nelson a második, aki előkerül közülük, úgyhogy még egy holttest kallódik valamerre. Mi persze nem ússzuk meg a rutint, mert az eljárás egészen addig a szokásos, amíg egy családtag nem azonosítja a holttestet.

Egy helyszínelésen mindig legalább háromszor annyian vannak, mint ahányan elsőre indokoltnak tűnik, de most olyan korán értem ki, hogy még a csapat fele sincs itt. Alig tucatnyi kolléga lézeng körülöttünk.
Két rendőrautó parkol közvetlenül a sikátor bejárata mellett. Megkérem az egyik egyenruhás zsarut, hogy állítsa le a fényjelzést, mert nem tudok tőle rendesen fotózni. Elfogadom a felém nyújtott lábzsákot, és miközben felhúzom a magas sarkúmra, abban reménykedem, hogy ez a kombináció nem hoz nekem Darwin-díjat. Csúnya halál lenne.

Nick körülöttem téblábol, és szinte hallom a gondolatai csikorgását, ahogy újabb poénokon töri a fejét.

– Na és mit szólt a randipartnered ahhoz, hogy lecserélted egy hullára? – tér vissza az öltözékem cikizéséhez. – Vagy benézted a dátumot? Csak holnap lesz a „zsarubál”!

Elnyomok egy mosolyt, mert még biztatásnak venné. Szavam se lehet: ha ő jelenne meg fényesre suvickolt bőrcipőben és vasalt ingben, én is rajta szórakoznék. Nick persze nem adja fel. Csak úgy sziporkázik. Dőlnek belőle a válogatott beszólások.

– Tudod, ezt be kéne vezetni hivatalos munkaruhának. Máris több kedvem lenne a melóhoz!

– Vigyázz, mit kívánsz! – oltom le, miközben felemelem a sárga csíkos szalagot, és átbújok alatta. – Szarul állna neked meg Stevie-nek.

Nick felröhög – gondolom, mert elképzeli.

– Stevie-t előléptették – jegyzi meg, amikor alább hagy a jókedve, és a sikátor mélye felé int –, én új társat kaptam, Reevest. Ismered?

A mutatott irányba fordulok, de mielőtt alaposabban megnézném az új kollégáját, a tekintetem megakad az utca bejáratánál álló fémkonténeren.

Rábámulok. Pontosabban a belőle kilógó két karra. A hátrabicsaklott fejre, a foltos arcra. A nyakon tátongó, szaggatott szélű, sötétvörös sebre.

A nyáresti szellő belekap Alise Nelson szürkésbarna hajába, és ahogy néhány tincs meglebben, fenn is akad a szeméttároló érdes, hámló festékkérgén.

„…valakinek van jobb dolga is ilyenkor, mint elkallódott holttesteket összekukázni…” – hallom magamat újra.

Hát ezért röhögött Nick.

Tompa nyomás nehezedik a mellkasomra. Nem én dobtam ki a holttestet, mégis rosszul érzem magam a korábbi, szellemesnek szánt megjegyzésem miatt. Mintha én is belerúgtam volna egyet… nem mintha nem lenne elég, hogy valami aberrált egy álgyilkossági helyszín művéres kellékeként használja.

Nem mintha nem lenne már teljesen mindegy – és pont ez a dolog iróniája. Azt hiszem, a kegyelet csak az élőknek számít igazán.

– Minden oké?

Nick óvatos kérdésére felrezzenek a merengésből. Nem tudom, mi ülhet ki az arcomra, de az sokat elárul, hogy előcsalja Nickből az empátiát. Veszek egy mély levegőt.

– Persze – biccentek. – A kutyás nyomkeresés megvolt már?

– Á, nincs rá kapacitás, hogy erre a baromságra pazarolják.

– Akkor kezdjünk neki!

A helyszín elrendezése nagyon hasonlít ahhoz, ahogy a két nappal ezelőtti testet megtalálták. A nyakon utólag ejtett, harapásra emlékeztető sebhely, művérszerű folyadék mindenhol – sokkal több, mint ami indokolt lenne – és színpadias beállítás. A fotókon úgy mutat, mint egy különösen mocskos, krimibe illő jelenet.

De semmi valóságszerű nincs az egészben.

A srácok egymás között már szerdán elnevezték az elkövetőt Díszlettervezőnek. Azért reménykedem benne, hogy ez nem fog eljutni a sajtóhoz. Elég nagy blamázs az is, hogy valaki holttesteket lopkod, kicsit összevagdossa őket, és utána színházasat játszik velük.

A képi anyag után megcsinálom a méréseket a helyszínrajzhoz. Amikor ez is megvan, gumikesztyűt húzok, és a szoknyámra ügyelve leguggolok.

A konténer mellett tócsába gyűlt a ragacsos, bíborvörös folyadék. Első pillantásra ugyanannak a vért helyettesítő anyagnak tűnik, amit a korábbi testnél is használt az elkövető. De ezzel kapcsolatban még várunk a laborjelentésre.

Hiába van rajtam kesztyű, fintorba rándul az arcom, amikor hozzáérek. Valamiért arra számítok, hogy meleg lesz, de pontosan olyan hőmérsékletű, mint minden más körülöttünk: langyos. Legfeljebb a fotókon mutat majd úgy, mint a vér.

Megszagolom. Olyan az illata, mintha gyümölcsszirup lenne, vagy…

– Málnaszörp. – Meglepetten kapom fel a fejem az idegen, mély hangra. Nem hallottam, hogy bárki közel lépett volna hozzám.

Ez biztos Reeves, Nick új társa lesz. Hanyagul nekitámaszkodik a napszítta téglafalnak, tőlem mintegy két lépésnyire. Bátor ember, ha hajlandó erre abban a vakítóan fehér ingben, amit visel.

A pillantásom feljebb siklik az arcára. Nem viszonozza. Összevont szemöldökkel, komoran nézi a konténert, és ha nem feszülnének meg a látványtól a vonásai… akkor egész megnyerőnek mondanám.
Bár van valami művészien mesterkélt abban a faltámasztós pózban.

Reeves a kontrasztok bűvöletében élhet, mert hófehér ingén és hasonlóan fakó bőrén kívül minden fekete rajta; a hátravetett, félhosszú haja, furcsa Van Dyke-szakálla, ívelt szemöldöke…

Rám néz, és valami zölden csillan a tekintetében.

Persze pont úgy mér végig, mint korábban Nick, de nem tesz semmilyen megjegyzést a nem kifejezetten helyszíneléshez passzoló öltözékemre.

A pillantásától megfeszülnek az izmaim. Kihúzom magam, és önkéntelenül összeszorítom az állkapcsomat.
Vissza akarok fordulni a testhez, de Reeves megmozdul, a kesztyűmre kenődött anyag felé int. Az arckifejezése megenyhül.

Rám mosolyog.

Ami azt illeti, jól áll neki – gondolom, egészen addig, amíg meg nem szólal:

– Ha nem hiszed, kóstold meg!

Undorodó hang szökik ki belőlem, és reflexből válaszolok:

– Csak utánad!

Úgy fordul vissza a test melletti tócsához, mintha megfontolásra érdemes lenne az ötlet.

– Egy kicsit már állottnak tűnik – jegyzi meg. – Vajon mióta van itt? Mert szerintem a legnagyobb jóindulattal is túllépett az öt másodperces szabályon.

Elmosolyodom. Nem tudom, Reeves honnan került hozzánk, de ezzel a fajta humorral ki fogja bírni Nick mellett.

A hátam mögött rekedten felröhög valaki. Összerezzenek a hangra. Meglep, hogy mások is vannak körülöttem. Reevesszel egyszerre fordulunk felé.

– Nem mondod komolyan, hogy megnyerted?!

Nick az éppen kiérkező Stevie-n szórakozik. A szerdai esetnél még nem ő volt a kirendelt nyomozó, de úgy tűnik, átpasszolták neki ezt a nem sok babérral kecsegtető ügyet.

Benépesül a helyszín. Fényvetőket szerelnek fel, ami meggyorsítja a munkát. Stevie kézbe veszi az irányítást, és sokat elmond a profizmusáról, hogy a hozzáállásán cseppet sem látszik, hogy ez nem egy valódi gyilkossági helyszínelés. Gyors, de alapos. Persze egyértelmű, hogy mihamarabb le akarja tudni az egészet.

Alise Nelson testét kiemeljük. Felcímkézek, lefotózok mindent, ami fontos lehet. Ujjlenyomatokat keresek, hiábavalóan és talán feleslegesen is.

– Reeves talált hátul valamit! – küld el Stevie, amikor végzek a test körül.

Az új kolléga megvárja, amíg mellé érek, majd hangtalan léptekkel elsétál velem a sikátor mélyére. Borzalmasan zajosnak érzem mellette a magas sarkúmat. Amikor megállunk a félhomályban, felsandítok rá.

– Egyébként Fay Evans. – Kezet nyújtok, késői bemutatkozás gyanánt. Úgy tűnik, mintha habozna. Kutatóan végigmér.

– Adam Reeves.

A szorítása határozott, a bőre száraz és kellemesen hűvös. A kézfogás a kelleténél valahogy gyorsabban ér véget, és Reeves azonnal el is fordul tőlem.

Körülnézek. A hely pont olyan, mint bármelyik sikátor mélye: sötét és koszos. A betont helyenként ismeretlen eredetű tócsák feketítik el. Az egyik ilyen folt mellett egy fél cipő várakozik magányosan – a párját néhány perce halásztuk ki a konténer aljából. Reevesnél van zseblámpa. Címkézek, fotózok. Ujjlenyomat itt sincs sehol.

– Mit gondolsz az ügyről? – töri meg váratlanul a csendet Reeves.

– Miféle ügyről? – A hangom ártatlan, mesterkélten csodálkozó. Felpillantok. Reeves ajka megrándul, és összemosolygunk.

Hát igen. Senki sem veszi komolyan ezt a hullalopkodós esetet. Belenéztem a szerdán megtalált testről szóló jelentésbe – nem jellemző, hogy ilyen gyorsan elkészüljön, de lehet, hogy csak azért dobták össze, hogy át lehessen passzolni az anyagot Stevie-nek –, amiben a kollégák különböző mentális zavarokra gyanakodnak, és többé-kevésbé ártalmatlannak vélik az elkövetőt.

Bezacskózom a cipőt, és miközben visszaindulunk a többiekhez, úgy döntök, Reeves egy rendes választ is megérdemel.

– Láttam az előző testhez készített profilelemzést. Az alapján szerintem valami aberrált fantasy rajongó szórakozik, és jó eséllyel semmi…

– Fantasy rajongó? – szakít félbe Reeves, kiragadva egy lényegtelen szófordulatot. Ha nem szólal meg, észre sem veszem, hogy már nem követ. Én is megállok, és visszafordulok hozzá.

– A sebek miatt. Mindkét test olyan, mintha megrágta volna őket valami. – Elmosolyodom, hogy tudja, csak viccelek: – Biztos vámpírok voltak…

Reeves egy villanásnyi időre megrökönyödik a hülye poénon, de gyorsan túlteszi magát rajta. Elnéz a fejem felett – könnyen megteheti, elég magas hozzá –, aztán két lépéssel beér, és lehajol hozzám.

A tekintetünk egy vonalba kerül. A pupillája hatalmasra tágul, és teljesen kiszorítja a zöld szivárványhártyát. Néhány sötét hajtincse az arcába hullik.

Meglepődöm, amikor megérint. Nem vettem észre, hogy egyáltalán megmozdult volna.

Jeges ujjai a vállamra siklanak. Beleborzongok – képtelenség, hogy valakinek ennyire hideg legyen a keze. Valósággal kiszipkázza belőlem a meleget. Az érzékcsalódás annyira valóságos, hogy eszembe sem jut azzal foglalkozni, egyáltalán miért ér hozzám.

– Ezt a vámpíros ötletet nem mondod el senkinek! – A hangja is hideg, nyomatékkal teli, és úgy elmélyül, hogy alig értem, amit mond.

Tompa nyomás nehezedik a tarkómra. A kezdődő fejfájás előhírnöke.

Egy pillanatig fogalmam sincs, hogyan reagáljak. Zavartan pislogok párat.

– Csak vicceltem. Ugye nem vetted komolyan?

Felemelem a kezem, és könnyedén félresöpröm az övét. Ahogy megszakad közöttünk a fizikai kontaktus, megkönnyebbülök, de egyszerre furcsa hiányérzetem is támad.

Reeves csak néz rám, zavarodottan, tekintetében fokozódó kíváncsisággal.

Furcsa ez az egész. Megrázom a fejem, és egyszerűen faképnél hagyom.

Visszamegyek a kollégákhoz. Összeszedünk mindent, ami kapcsolatban állhat az esettel. Miközben az utolsó képeket készítem, szó szerint a nő hűlt helyéről, végig tudatában vagyok annak, hogy Reeves távolról engem fixíroz.

De mire végzek, és elhatározom magamat, hogy rákérdezzek mi baja… Eltűnik.

– Nick? – Csávókám a jelzés nélküli fekete Fordjuknak dőlve nyomkodja a mobilját. Látványosan unatkozik. Fel se néz rám, csak hümmög egyet. – Hová lépett le Reeves?

– Fogalmam sincs – válaszol, és hanyagul körbenéz, ami aztán baromi nagy segítség.

Rásandítok a mobiljára. Ezt persze rögtön észreveszi, és úgy fordítja, hogy én is lássam. Azt hittem, játszik, de a kijelzőn valami kamu, telekinézist mímelő műsor megy.

– Most komolyan?! – Próbálok némi felháborodást csempészni a hangomba. Valójában nem vagyok meglepve azon, hogy Nick idióta videókkal szórakoztatja magát egy helyszínelés kellős közepén.

– Elég menő, nem? A srác állítása szerint erre a király képességre ébredt ma reggel…

– Nyilván – forgatom a szemem. – Na jó, én végeztem.

Elindulok, de Nick utánam szól.

– Fay! – Megvárja, hogy visszaforduljak, és csak akkor folytatja. – Aztán holnap is ezt vedd fel!

– Meglátom, mit tehetek az ügy ellenében – mondom, és közben megvakarom az államat a középső ujjammal. Nick röhögve int búcsút.

Elköszönök a többiektől is, és megcélzom a kocsimat. Végre megszabadulok a vállamon himbálózó táskámtól – bedobom a csomagtartóba. Amikor felnézek, megakad a tekintetem az út túloldalán sétáló alakon.

Reeves nekem háttal állva telefonál. Túl messze van ahhoz, hogy bármit is halljak belőle, de a gesztusai sokatmondóak. A szabad kezével tesz egy tehetetlen mozdulatot, majd ökölbe szorítja és zsebre vágja. Megfordul, és hanyagul nekidől a szemközti épületnek. Mintha megérezné, hogy figyelem, tekintete azonnal az enyémbe fúródik.

Nem tudom, miért nem indulok el. A Civic csomagtartójába kapaszkodva várom, hogy megmozduljak, de csak telnek a dermedt pillanatok.

Reeves néhány szívdobbanásnyi ideig még hallgatja a vonal túloldalán beszélőt, majd egyetlen, rövid szóval válaszol, és leteszi. Lassan elmosolyodik, és felém biccent.

Intek neki, és végre elindulok.

Valamiért meg vagyok győződve arról, hogy Reeves részéről a telefonbeszélgetés zárszava a „rendben” volt.

2.

– Az mégis hogy van, hogy te iszol, de másnap nekem fáj a fejem? – állok meg Cathy felett, aki a közös nappalink kanapéján heverészik, és épp próbálja túltenni magát a tegnapi ivászat utóhatásain. Késő délután van, de ő még mindig egy pizsamának használt kinyúlt pólót visel, egy batikolt leggingsszel. A lábfejét egy mustársárga takaróba csavarta, és közben valamilyen művészeti albumot lapozgat.

Cathy passzol a lakás berendezéséhez, ami nem csoda, hiszen főként ő szedte össze a holmikat. Engem már ez a kép fogadott, amikor beköltöztem: földszínekkel és vibráló mintákkal tarkított dekor vackok, rengeteg puha díszpárna, és mindenütt színezett üvegvázák, amelyek élénken csillognak a fényben, és kísérteties árnyékokat vetnek maguk mögött a falra… A bútorok viszont az albérlethez tartoznak, csupa minimalista, szögletes forma, a fehér és a szürke neutrális árnyalatai – akár én magam is összeválogathattam volna őket az IKEA akciós részlegén.

Cathy a kérdésemre felkapja a fejét. Mielőtt válaszolna, hátrarázza félhosszú, vörös haját, és az arckifejezésén egyértelműen látszik, hogy a hirtelen tett mozdulat fájdalmasra sikerült.

– Ha ez vigasztal, nem vagy vele egyedül – morogja, majd érdeklődve végigmér. – Temetésre mész?

– Vicces vagy – ironizálok.

Pontosan tudja, hogy a Nick által „zsarubálként” emlegetett céges rendezvényre öltöztem ki. A rendőrségi központ a nyár elején új épületkomplexumot kapott. Tulajdonképpen már vagy két hónapja átköltöztünk, de a hivatalos átadás és felavató buli csak ma lesz.

Csinálok magamnak egy jegesteát, aztán visszamegyek a saját lakrészembe sminkelni. Hallom, hogy Cathy közben felkel, mászkál, zörög valamivel a szobájában. Gyanút fogok.

Cathynek valamiért a szívügye az öltözködésem. A nadrágjaimat „négy évszakosnak” gúnyolja, mivel még a Civicen is hamarabb váltok téli gumira, mint hogy lecseréljem a jól bevált skinny farmeremet.

Az efféle hivatalos alkalmakra van egy sötétszürke kosztümöm. Állásinterjún is jó hasznát vettem már. És annyiban igaza van Cathynek, hogy egyszer egy temetésen is ezt viseltem.

Úgyhogy arra számítok, hogy a fél ruhatárával jön át hozzám, hogy rám tukmáljon valami… színesebbet vagy lazábbat. De amikor megjelenik az ajtómban, csak néhány bizsut látok nála. Úgy tűnik, hogy tegnap már kiélte magát rajtam. Még arra sem tesz megjegyzést, hogy a fésülködésen túl semmi mást nem kezdek a homokszőke hajammal. Ha nem fogom össze copfba, az már számomra frizura.

– Kár, hogy tegnap olyan gyorsan le kellett lépned – kezdi feltűnően visszafogottan. Vetek rá egy pillantást a tükörből. Nem néz rám. Az ajtófélfának támaszkodik, és a kezében csörgeti a vackait.

– Oltári kár. Nyugtass meg, hogy nem az év buliját hagytam ki!

– Menj már! – Nevet. – Amúgy mit szólsz a társasághoz?

Igyekszem nem elhúzni a számat. Nem Cathy barátaival van problémám. Egyszerűen untatnak az ilyen összejövetelek.

– Alig fél órát voltam ott…

– Nem ismertél meg senki érdekeset?

Megáll a kezemben a szempillaspirál.

Furcsa dolog az asszociáció. Elsőre Adam Reeves ugrik be, ahogy utoljára láttam: hanyagul a szemközti gyárépület falának támaszkodva.

Elhessegetem a képet, és a gondolataim újrarendezik magukat. Hirtelen értelmet nyer Cathy tegnap esti mesterkedése. A ruhaválasztás körüli parádéja, a ragaszkodása, hogy kisminkeljen, és megcsinálja a hajam…

Kimért mozdulatokkal elpakolom a maroknyi sminkcuccom. Direkt húzom az időt, mielőtt válaszolnék.
– Melyikkel akartál összehozni? – kérdezem végül semleges hangon.

Cathy patetikusan felnyög, de azért válaszol.

– Shane szingli, és rendes pasas.

– A… piercinges?

– Ő Ian. És amúgy ott ült mellette a barátnője.

Megvonom a vállamat. Nem kerültem közelebb ahhoz, hogy ki lehetett Shane. Nem mintha annyira érdekelne… Hiába nem ittam egy korty alkoholt sem, mégis összemosódnak előttem a Daryl’sben megismert arcok.

– Bocs – mondom minden meggyőződés nélkül.

– Az előbb rám írt. Azt kérdezi, bejelölhet-e.

Majdnem reflexből visszakérdezek, hogy melyikük, de belegondolok Cathy lehetséges reakciójába, és inkább moderálom magam. Le akarom zárni a témát.

– Cathy – kezdem, a hangomban nyomatékkal –, nem érdekel Ian.

– Shane!

– Ő sem – legyintek. Cathy felé fordulok: – Köszi a kéretlen közbenjárásodat, de mit szólnál ahhoz, ha a jövőben inkább rám bíznád a… pasiügyeimet?

– Másfél éve nincsenek pasiügyeid…

– Ezért boldogulok velük olyan könnyen.

– Reménytelen eset vagy! – nevet fel újra. Vállat vonok, és megeresztek egy röpke mosolyt. Cathy megrázza a fejét, és komoly hangon folytatja: – Csak arra gondoltam, hogy talán nagyobb bizalommal lennél egy olyan férfi iránt, aki nem teljesen idegen számodra.

Önkéntelenül felhorkantok. Cathy megjegyzése a mostohabátyámra emlékeztet. Bradnek egészen addig kitűzött célja volt, hogy összehozzon valamelyik idióta haverjával, amíg el nem költöztem otthonról.
Nem bízom meg könnyen az emberekben, de hát ki tudja ezt magáról elmondani? Semmi patológiás nincs abban, hogy… vannak fenntartásaim.

– Jól elvagyok, Cathy. Nem mindenkinek vannak olyan, hm… aktív igényei, mint neked.

– Szerintem már legalább egy hónapja nem hoztam fel senkit!

– Szerintem már legalább egy hónapja nem is alszol itthon hétvégenként! – oltom le reflexből.

Cathy felvihog.

– Igazából… ilyenkor nem aludni szoktam.

– Kímélj meg a részletektől! – vigyorgok rá, miközben megrázom a fejem.

Indulnom kell. Felkapom a táskámat, és kifelé menet megnézem, miféle bizsukat akar rám tukmálni. Elfogadom a viharfelhő-színű kövekből készült karkötőt, meg a hozzá passzoló fülbevalót. Cathy tele van ilyen kacatokkal, és többnyire nagy mennyiségben hordja is őket. Valószínűnek tartom, hogy most a másnaposság tiszteletére vált meg tőlük. Biztos zavarta, ahogy csörögnek.

– Passzol a szemedhez – jegyzi meg elégedetten. Ráhagyom.

Késésben vagyok. Még a központba is be akarok ugrani, hogy kiegészítsem a lopott testekről szóló jelentést – ami azt illeti, a harmadik azóta sem került elő. Bár, ha a Díszlettervező tartja az eddigi kétnapos menetrendet, akkor az utolsó épp holnap esedékes…

A Hondámat a rendőrségi mélygarázsban hagyom, majd hívok egy Ubert, mivel az ünnepséget nem itt tartják. Egy hotelt szemeltek ki helyszínnek a reptér mellett, mert hiába az új, csilli-villi épület, ilyesminek nincs benne hely.

Soha nem láttam még ennyire kihaltnak a központot hétvégén. Az irodám szintjén rajtam kívül senki sincs. Kísértetiesen visszhangzik a folyosó, ahogy végigsétálok rajta.

Keresgélnem sem kell, az asztalom tetején találom a mappákat. Ott van mindkét test eredeti boncolási jegyzőkönyve az újakkal együtt. Kényelembe helyezem magam a kis szürke forgószéken, és elkezdem átlapozni az anyagot. Szerencsére a friss jelentések nem tartalmaznak túl sok változást. Azon kívül, hogy a nyakon – és a korábban megtalált test esetében a csuklón – rágott szélű sebeket hagyott a tettes, egyéb behatás nem történt. A DNS-tesztekre még várni kell, de az orvosszakértő szerint sem valódi harapásokról van szó. Inkább valamilyen eszközzel készültek.

Befejezem a saját jelentésemet, ami úgyis félig készen volt már. Összefűzöm a doksikat, kiegészítem a legutóbb készült fotókkal, a helyszínrajzzal… Ahhoz képest, hogy nem is történt gyilkosság, egész vastag dossziét pakolok össze belőlük. A digitalizált változattal a jövő héten is ráérek bajlódni.

Kétszer kell végigmennem a termen, hogy megtaláljam Stevie új asztalát. Otthagyom neki a paksamétát. Hétfőn örülni fog.

Már épp indulnék, amikor résnyire nyílik mellettem az iroda ajtaja. Egy indulatos, női hang szűrődik be a folyosóról. Csak a mondat végét kapom el:

– …de ez a kiegyezés őrültség!

– Ezen nem tudsz változtatni, Lainey. Jobb lenne, ha belenyugodnál!

A második hangot egyből felismerem.

Jared Johnsoné, a jogi osztályról. A nő pedig a nővére, Helaine lesz. Az ajtó szélesre tárul, és ahogy meglátnak, mindketten megtorpannak.

– Szia, Fay! – Helaine gyorsan rendezi az arcvonásait, és barátságosan rám mosolyog. – Csak nem te is olyan vagy, mint az öcsém? Hogy egy napot sem bírsz ki a munkahelyed nélkül?

Túlzottan leköt, hogy ne fintorogjak, úgyhogy rendes válasz helyett csak mormogok valamit.
Nem hittem volna Jaredről, hogy megbeszéli a folyamatban lévő rendőrségi ügyeket egy külsőssel, még ha az a nővére is. Jared néhány napja kötött vádalkut egy kábszeres ügyben, az elcsípett beszélgetésfoszlány alapján pedig egyértelmű, hogy beavatta a nővérét… A feltételezésemet az is megerősíti, hogy Jared lesunyt fejjel siet el mellettünk, valamilyen aktát említve.

Amíg az öccsét várjuk, Helaine rutinosan csevegni kezd velem. Tesz pár kedves megjegyzést a ruhámra, néhány semmitmondó kijelentést a megnyitóünnepségre. Az a gyanúm, hogy el akarja terelni a figyelmemet a vitájukról. Mintha megérezte volna, hogy megfordult a fejemben, hogy rákérdezzek.
Felesleges az aggodalma, legfeljebb az öccsét kérhetném számon.

Végigpillantok Helaine mélyvörös estélyijén, az azzal tökéletesen egyező színű rúzson, és az összhatástól azonnal alulöltözöttnek érzem magamat. Jared is visszatér, és csak most veszem észre, hogy ő is talpig báli göncbe vágta magát.

Mindig is csodálva nézegettem ezt a testvérpárt. Mindketten magasak, a bőrük egészen világos, és fotómodellekre jellemző kecsességgel mozognak.

És nagyjából ennyi is a hasonlóság közöttük. Helaine aranycsíkokkal sávozott barna szeme és gesztenyeszín haja erős kontrasztban áll Jared jeges szőkeségével és égszínkék, ezüstszálakkal átszőtt íriszével.

Érdekes, hogy a szürke szememmel és fakószőke hajammal jobban hasonlítok Jaredre, mint a saját nővére. De amíg engem halványítanak ezek az árnyalatok, addig Jarednek jól állnak, és feltűnést kelt velük a női kollégák között. Bár szemmel láthatóan ez nem különösebben érdekli.

Amikor kiderül, hogy Ubert akarok hívni, Helaine felajánlja, hogy elvisznek. Nem utasítom vissza, kapóra jön a fuvar. A bő fél órás, légkondis kocsikázás jót tesz a közérzetemnek, a fejfájásom tompa nyomássá szelídül. Mire megérkezünk a városszéli szállóhoz, a nap már alábukik a látóhatáron, és csak narancsos derengésként tükröződik a csupa üveg épületen.

Kissé meglep a helyszínválasztás. A hotel étterme az 1900-as évek modernizált változata. Mindenütt meleg fényű, sárgaréz falikarok, kerek mahagóni asztalkák, arannyal erezett fekete márványpadló… Nagyon sikkes miliő. Káprázik a szemem a flancos dekorációtól.

Az utolsók között érkezünk, szinte tele van az étterem. Az asztalokat a terem szélére száműzték. A kollégáim elszórtan, kis csoportokban beszélgetnek. A levegőben halk morajlás, visszafogott dzsessz és pohárkoccanások hangja keveredik.

Helaine rögtön kiszúr valakit a terem bal oldalán, és otthagy minket a bejáratnál.

Ahogy körbenézek, nekem is feltűnik pár ismerős arc. Tőlünk nem messze Nick beszélget Stevie-vel. Észreveszem Vincentet, az edzőt, akit nem minden célzás nélkül csak V-nek emlegetünk magunk között. Egy nagyobb társaságban viszi épp a szót. Könnyű felfigyelni rá, mert mindenkinél legalább fél fejjel magasabb. Nullásgéppel kopaszra nyírt fején, sötét, olajos bőrén és fémkeretes szemüvegén táncot járnak a fények. Régről ismerem, három évvel járt felettem a gimiben. Mindketten ugyanabból a félreeső, poros kisvárosból kerültünk ide. Nem rossz hely, de semmi sincs arrafelé, csak kukoricaföldek.

Vincent pár évvel korábban lépett le onnan nálam, és később ő szólt nekem az üresedésről a pittsburghi rendőrség helyszínelő csoportjában.

– Nem erre számítottál? – kérdezi Jared.

– Puccparádé – válaszolok és közben megvonom a vállamat. Sem magamat, sem az alkalmat nem érzem a helyhez passzolónak. Ráadásul az a benyomásom, hogy nem csak én feszengek a helyszínválasztástól.
Mármint nem Jaredre gondolok, mert ő oldottan szemlélődik mellettem.

Egy pillanatig habozok, de mivel nyugtalanít a dolog, kihasználom, hogy kettesben maradtunk:

– Nem akartam hallgatózni, de véletlenül elcsíptem a korábbi beszélgetésetekből egy részletet.

Jared felém fordul, és megfeszülnek a vonásai a kijelentésemre.

– Mire gondolsz? – kérdi óvatosan.

– Arra, amit Helaine a vádalkuval kapcsolatban említett… Ne haragudj, Jared, de te beavatod a testvéredet a folyamatban lévő ügyekbe?

Egy rövid pillanatig értetlenül mered rám, majd hirtelen felnevet:

– Dehogy! Az nem… – lehalkítja a hangját, és közel hajol hozzám, mielőtt folytatná. – Egy politikai ügyről volt szó, két… csoport közötti kiegyezésről. Lainey okkal elégedetlen, de… sajnálom, erről nem mondhatok többet.

Jared őszintének tűnik. Átpörgetem magamban az elkapott szavakat, és belém hasít, hogy ezt mélyen félreértettem. Nem ismerem jól Helaine-t, de tudom róla, hogy politikai pályán mozog.

A fenébe!

Ez kínos. Mentegetőzve felemelem mindkét kezem.

– Bocs, nem akartam… Nyilván nem kell elmesélned! – Megállom, hogy magyarázkodni kezdjek, mert attól csak rosszabb lenne. Zavartan leengedem a kezemet. – Ne haragudj a gyanúsítás miatt!

Jared könnyedén, mosolyogva legyint.

– Nem történt semmi. Ne aggódj, fordított helyzetben én is rákérdeztem volna.

Egy pillanatig még vizsgálom az arcvonásait, de úgy tűnik, tényleg nem neheztel, vagy csak nagyon jól tud pókerarcot vágni – végül is ügyész. Persze jobb, hogy szóba hoztam előtte a dolgot, mintha magamban rágódnék rajta.

Nick érkezése ment ki a kényelmetlen szituációból.

– Hát mi ez a könyvtáros szerkó, Fay?

– Leakadhatnál végre a ruhatáramról… – fordulok felé, és ahogy végigmérem a pasast, egyből villantok is rá egy gonosz vigyort. – Te beszélsz?! Ez az érettségi öltönyöd?

Nick nem egy nagydarab fickó, de azért látszik rajta, hogy nem veti meg a sört meg a hot dogot a hétvégi meccsnézés alatt. A zakója csak módjával passzol rá, és tényleg nem tűnik friss szerzeménynek.

– Diplomaosztóról van – közli látszólag megsértődve. Két pezsgőspohár van nála. Az egyiket átnyújtja nekem, és ahogy felszabadul a keze, önérzetes mozdulattal lesimítja a nyakkendőjét.

– Aham, kiéről?

– A nagyapáméról – röhög fel.

Elmosolyodom, és úgy tűnik, Jared is jól szórakozik rajtunk. Egészen addig ebben a szellemben folytatjuk a társalgást, amíg el nem halkul a zene, és a terem végében lévő fények fel nem erősödnek. Csak ekkor veszem észre, hogy apró, félkör alakú színpad bújik meg a túloldalon. Mindenki arrafelé fordul.

Woodward rendőrfőnök lépdel fel a mikrofonhoz. Közel jár az ötvenhez, sötét hajába ezüst csíkok keverednek. Kis emlékeztető kártyákról olvassa fel a beszédét.

Egy darabig a rendőrfőnököt figyelem, de pár perc elteltével önkéntelenül is elkalandozik a tekintetem. A teremben szétszórtan álldogáló kollégák udvariasan unatkozó arcát nézegetem. Szinte mindenki a színpad felé fordul, még úgy is, hogy a foguk között szűrve, halkan tovább beszélgetnek egymással.

Az egyik kivétel a terem túloldalán álló Helaine. Tágra nyílt Bambi-szemmel, meglepett arckifejezéssel néz hátrafelé, a bejárat irányába. Követem a tekintetét az üvegportál felé.

Adam Reeves érkezik meg.

Az alkalomra fekete öltönyt vett fel nyakkendő nélkül, hófehér inggel, amin a felső két gombot lezseren nyitva hagyta. Mindez úgy áll rajta, mintha most lépett volna le a Forbes címlapjáról. Az egyetlen színfolt rajta a világoszöld díszzsebkendője, és valamiért biztosra veszem – még ilyen távolságból is –, hogy a szemszínéhez választotta az árnyalatot. A haját szoros, rövid copfba fogta.

Lassan körbenéz. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, majd észreveszi az őt bámuló Helaine-t, és barátságtalan félmosollyal biccent neki.

Visszafordulok a színpad irányába, de még épp látom, hogy Reeves ruganyos léptekkel megindul a mi kis csoportunk felé.

Bosszúsan veszem észre magamon, hogy a kezemben tartott pezsgőből a buborékok varázslatos módon átköltöztek a gyomromba – mert hogy egy korty alkoholt sem ittam a rám-rám törő fejfájás miatt, az is biztos. Fintorogva leteszem a poharat egy közeli asztalra, mintha tényleg elhinném, hogy az a hibás.
Jaredhez fordulok, hogy tegyek egy halk megjegyzést a rendőrfőnök beszédére, de még csak el sem tudom kezdeni a mondatot.

Jared egész testében megfeszül, és villámgyorsan megpördül.

Pislogok párat, mert úgy tűnik, mintha a mozdulata egybefüggő, fényes csíkká olvadna előttem. Káprázik a szemem.

– Te meg mi a jó büdös francot keresel ezen az oldalon?

Olyan indulattal törnek fel belőle a szavak, hogy összerezzenek tőlük, hiába nem nekem szólnak. Jared ökölbe szorítja a kezét, és fenyegetően mered Reevesre, aki néhány lépésnyire megáll előttünk.
Egy hosszú pillanatig levegőt sem tudok venni, annyira nyomaszt Jared kézzelfogható, érthetetlen gyűlöletének súlya. Befeszülnek az izmaim, és azon kapom magam, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy közéjük lépjek, és megakadályozzam…

Mit is?

Mi is folyik itt?

Reevesre pillantok, akit szemmel láthatóan nem hat meg az ellenséges fogadtatás. Lazán, zsebre vágott kézzel, félrebiccentett fejjel néz le ránk, és villant egy csúfondáros vigyort.

– Mi ez a nyilvános hiszti, Jayjay? Ha nem lenne okafogyott a felháborodásod, akkor is… – Mielőtt folytatná, végignéz rajtam és Nicken. Megválogatja a szavait. – Akkor is határon kívül vagyunk.

Jared felhorkan. Kicsit mintha lazulna a tartása. Lenézően méri végig Reevest.

Veszek egy mély levegőt. Majd még egyet.

Komolyan azt hittem egy súlyos pillanatig, hogy ezek ketten összeverekednek? Itt, a terem közepén, legalább kétszáz zsaru szeme láttára?

Igen. Kétségtelenül.

Helaine az öccse mellé lép, és valamit odasúg neki, hogy mi ne halljuk, bár Reeves úgy vigyorog rájuk, mintha tudná, miről van szó.

Jared némán, a tekintetében egy életre elegendő megvetéssel méri végig Reevest. A nővére meg közben úgy tesz, mintha Reeves ott sem lenne. Egyszerűen átnéz rajta. Belekarol az öccsébe, és finoman húzni kezdi magával. Az arcán zavart, „nincs itt semmi látnivaló” mosoly ül.

A testvérpár tesz néhány lépést, de mielőtt szó nélkül kisétálnának a helyzetből, Jared még visszafordul hozzám:

– Én a helyedben nem maradnék négyszemközt ezzel a féreggel!

– Jared! – nyögöm hüledezve.

Reeves csak mosolyog a megjegyzésen, mint akiről lepereg a sértés, de azért van valami merevség a vonásaiban, amitől nem tűnik annyira őszintének a jókedve. Ahogy Jaredék eltávolodnak, közénk hull a csend.

El akarom kapni Reeves pillantását, de ő a távozó testvérpárt figyeli.

Tanácstalanul Nickhez fordulok, de ő is csak értetlenül néz vissza rám. Végül vállat von, majd megtöri a ránk telepedett némaságot. Színpadias mozdulattal a mellkasához kap:

– Nem bírom józanul ezt a feszültséget! – mondja, és elindul a pezsgőspult felé.

Önkéntelenül felnevetek. De a gondolataim mélyén ott motoszkál, hogy csak a feszültségoldás miatt találom viccesnek Nicket.

Reeves mellém lép. Megcsap a belőle áradó enyhe, hűvös illat, de mielőtt azonosítani tudnám, el is illan.
Reeves úgy tesz, mintha mi sem történt volna az imént, és könnyedén a színpad felé biccent:

– Úgy tűnik, nem időzítettem elég jól.

– Nem maradtál le semmiről. Jareddel az imént komolyabb műsort adtatok.

– Szerintem meg nem maradtam le eléggé – helyesbít.

Vetek rá egy lapos pillantást, és összefonom magam előtt a karomat. Értékelem a humorát, de biztosan nem gondolja komolyan, hogy ilyen könnyen megússza az előbbit…

– Mégis hogy értsem azt, hogy ne maradjak négyszemközt veled? – szegezem neki az egyik kérdést a sok közül, ami eszembe jut, és megpróbálom valami viccel elütni az élét: – Mi vagy te, valami perverz?

– Szeretnéd tudni, mi? – néz rám, és megemeli az egyik szemöldökét.

– Álmodban – válaszolok reflexből. Pontosan úgy, ahogy Nick hülye dumáira szoktam.

De Nick ugratásaitól nem kúszik végig forróság a nyakamon egészen az arcomig.

Elfordulok Reevestől, és úgy teszek, mint aki Woodwardra figyel. Azért persze nem hagyom annyiban a dolgot.

– Szóval mi a probléma közted és a Johnson testvérek között?

Egy hosszú másodpercig azt hiszem, nem is fog válaszolni, de aztán csendesen megjegyzi:

– Ez afféle régi, családi vita… mondhatni.

– Családi? – Meglepetésemben újra felé fordulok, és leeresztem az összefont karomat. – Csak nem rokonok vagytok?!

Reeves halkan felnevet, mint aki teljes képtelenségnek tartja az ötletet.

– Talán úgy nézünk ki?

Nem. Távolról sem.

Halkan felsóhajtok. Újabb fájdalomhullám indul útjára a tarkómtól, felküzdi magát a fejtetőmig, majd visszaszánkázik a vállamig.

A lüktetés egyre idegesítőbb. Kezdek aggódni, mert nem vagyok az a migrénes típus. Biztos a stressz az oka.

Valami kiülhet az arcomra, mert Reeves komolyan végigmér.

– Jól vagy?

– Csak fáj a fejem – biccentek óvatosan, mert már a mozdulatok is kellemetlenek.

– Hazavigyelek?

Az ajkamba kell harapnom, mert kis híján kicsúszik rajta, hogy „hozzád vagy hozzám?”.

A gondolat meglep. Nem szokásom ilyen szégyentelenül flörtölni.

Nem merek felnézni, mert attól tartok, hogy ezt is leolvassa az arcomról, én viszont szeretném megtartani magamnak az ötleteimet. Nicknek bezzeg simán visszadobnék egy ilyen választ. Mindketten tudnánk, hogy csak poén… De Reevesszel?

Vele fogalmam sincs. Nem ismerem eléggé ehhez, és…

Egyáltalán honnan veszi, hogy nem kocsival jöttem?

– Ez csak fejfájás – mondom végül fakó hangon.

Mielőtt válaszolna, Reeves vesz egy mély lélegzetet. Egyből megváltozik a hangulata. Hallom a hangján, hogy mosolyog, miközben cukkolva megjegyzi:

– Szólj, ha meggondolod magad! Mármint ha romlana. Tudod, a fejfájásról beszélek.

Felnézek rá. Összekapcsolódik a tekintetünk, és egy pillanatra eláll tőle a lélegzetem.

Nem tudom levenni róla a szemem. Adam mosolya sokatmondó, és van benne valami mélyen bizalmas. Az írisze egészen elsötétül, a fenyők téli zöldjére emlékeztet. Visszamosolygok rá, és a pillanat elhúzódik. A világ elhalványul körülöttünk. Valaki letekeri a hangerőt.

Nick visszatér, és ettől úgy pukkad ki a kettőnk közötti hangulat, mint egy szappanbuborék.

Visszafordulok a színpad felé. A mosoly ráragad az arcomra, de ahogy előszivárognak a gondolataim, szét is foszlik a jókedvem.

Soha nem tartottam okos dolognak kikezdeni egy munkatárssal. Lehet, hogy nem most kéne feladnom ezt a remek elvet.

Nick nincs egyedül, a két pohár pezsgőn kívül Stevie-t is magával hozta – utóbbi legalább annyira társasági ember lehet, mint én. Az arcán fanyar kifejezés ül.

Mivel Nick velem kudarcot vallott, most Adammel próbálkozik, de úgy látom, ő sem bizonyul valami nagy ivócimborának. Miután koccintanak, épp csak megnedvesíti az ajkát a pezsgővel. Elkapom a röpke fintort, ami megjelenik az arcán.

Woodward végre befejezi a hosszúra nyúlt köszöntőt. A tömeg érezhetően megkönnyebbül, mindenki mozgolódni kezd. Vincent lép mellénk. Élénken, régi ismerősként üdvözlik egymást Reevesszel, majd V felém fordul, és megölel.

– Szép kis társaság – néz végig rajtunk. – Az megvan, hogy a brancs felét én szerveztem be?

Sztorizni kezd, azaz valójában burkoltan dicsekszik azzal, hogy rajtam és Reevesen kívül Stevie is neki köszönhetően kötött ki a pittsburghi rendőrségnél. Mintha hobbija lenne a kapcsolatépítés. Még a Cathyvel való barátságomat is neki köszönhetem.

Egy darabig türelmesen hallgatom, de egyre bágyadtabbá válok, és egyre jobban feszül a tarkóm. Feltűnés nélkül elsurranok megkeresni a mosdót.

Ég a bőröm. Bevizezek pár papír kéztörlőt, és betemetem velük a nyakamat és az arcomat. Szerencse, hogy nem vittem túlzásba a sminkelést.

Felsóhajtok. Semmi értelme tovább maradnom, és már bánom, hogy nem a Civickel jöttem.
Hát, ez sem lett életem bulija.

Nem tudom, mennyi idő telik el, de mire visszamegyek a terembe, olyan érzésem van, hogy kiesett pár óra. Amíg a mosdóban dekkoltam, a zenét zavaróan felhangosították, páran táncikálnak rá. Lepusztított hidegtálak romjaival színesedett a kínálat.

Körbenézek, és meglátom Adamet a terem szélén. Egy miniruhás, kontyos nővel beszélget. Teszek feléjük egy lépést, de amikor észreveszem, hogy meghitten egymás felé hajolnak, megtorpanok.

Reeves mond valamit.

Nevetnek.

A következő pillanatban pedig meglógnak az egyik teraszra nyíló oldalajtón.

Elhúzom a számat.

Hirtelen beugrik Jared sértő megjegyzése. Talán valami ilyesmire célzott? A jelenetet elnézve az a keserű gondolat fészkeli be magát a fejembe, hogy szemmel láthatóan nem tudott mindenkit figyelmeztetni Reevesszel kapcsolatban… Lehet, hogy a két férfi közötti feszült viszonynak valami korábbi nőügy az alapja? Nem mintha bármikor is hallottam volna Jared nőügyeiről.

Nem mintha érdekelne.

Vetek még egy pillantást az épp becsukódó teraszajtóra. Hanyagul vállat vonok, de a mozdulatra hullámokban önt el a fejfájás. Elűzi a zavaros gondolataimat.

Kiszúrom a tömegben Nicket, és odaszédelgek hozzá.

– Hé, kocsival vagy? – Már akkor tudom, hogy hülyeséget kérdezek, mielőtt a mondat végére érnék. Korábban is azt figyeltem, hogyan dönti le egymás után az ingyen pezsgőket, úgyhogy nem lep meg a fejrázása. Legyintek egyet.

– Már mész is?

– Nem vagyok jól. Hívok egy taxit.

Nick otthagyja a társaságot, kerít nekem egy behűtött ásványvizet, és kiül velem megvárni a fuvart. Hálás vagyok érte. Elég vacakul érzem magam ahhoz, hogy ne akarjak egyedül maradni.

Odakint tombol a fülledt, nyárvégi este. Zsibbadtan tűröm a migrént, és azon kapom magam, hogy furcsán eltorzul az időérzékem. Az egyik pillanatban még a parkolóban ülök a betonszegélyen Nickkel, hallgatom, ahogy jókedvűen mesél valamilyen munkahelyi sztorit – majd egy szempillantás múlva Adam guggol előttem.

Mozog az ajka.

Pislogok.

Koncentrálj, Fay!

Adam elfordul tőlem, és Nickre mered. Végre hallom, amit mond.

– Majd én hazaviszem, te nyugodtan menj vissza a buliba! – szólal meg furcsán mély hangon.
Megcsap egy természetellenesen hűvös, mentolillatú szellő. Segít kitisztítani a fejem. Csodálkozva látom, ahogy Nick üres tekintettel feláll, és szó nélkül elindul befelé.

– Hé… – dünnyögök utána. – Viszlát, és kösz a halakat!

Mintha nem másodpercek alatt mondtam volna ki ezt a poénnak szánt félmondatot. Órák kellettek hozzá.
Egy darabig Nick távolodó alakját nézem, aztán egyszerűen eltűnik a szemem elől, mintha a föld nyelte volna el. Pedig megint csak pislantottam egyet.

Adam megérint.

Lassított felvételként fordulok vissza hozzá. Hűvös ujjai először a homlokomra simulnak, mintha a lázamat nézné, aztán megtalálja a tarkómat. Hideg keze gyógyír a fájdalomra, és annyira jól esik, hogy önkéntelenül, hangosan felnyögök tőle.

– Más körülmények között ez hízelgő lenne – jegyzi meg. Talán ugratásnak szánja, de feszültség színezi a hangját. – Fel tudsz állni?

A kérdés jogos. Próbálom megformálni magamban a megfelelő mondatot, aztán feladom. Órák telnek el.
Vagy talán napok.

Az egész annyira fura, szétcsúszós, szürreális érzés.

Mit is kérdezett Adam? Ja igen, hogy felállni… Megrázom a fejem.

Adam felemel. Az arcom a zakójához simul, belekapaszkodom az anyagába. Látványnak jobb volt. A durván szőtt szálak smirgliként dörzsölik a bőrömet.

De az ujjaim majd addig morzsolgatják a hajtókát, amíg selyemmé nem puhítom a szövetet.

Mi…? Nem. Ennek semmi értelme.

Imbolyog, billeg körülöttünk a világ. Adam az egyetlen hűvösséget sugárzó, fix pont. Lehunyom a szemem.

Felrezzenek. Újult erővel támad rám a hőség, miközben valaki a fejemhez szorít egy légkalapácsot, és még be is kapcsolja.

Egy kocsi belsejének a körvonalai derengenek fel körülöttem. Az anyósülésen ülök, már ha azt a szétcsúszott testhelyzetet, ahogy elterültem, annak lehet hívni… Adam újra a homlokomra simítja a tenyerét, közben fél kézzel vezet.

– Mhm… – egy ideig ennél többet nem is tudok kinyögni, de a pislákoló tudatom valami fontosat akar közölni, és nagy nehezen sikerül is neki: – Kórház.

Sokára érkezik válasz. Végtelen utakon kocsikázunk. Úgy tűnik, hogy amíg lehunytam a szemem, a város kontinensnyivé dagadt. Több száz utcai lámpa fénye hasít résnyire szűkült szemembe. Az ezredik kanyart vesszük be, fokozódó tempóval, mégis kínosan lassan.

Adam maga a megtestesült nyugalom, rendületlenül, hetek óta vezet. Hangja távoli, víz alól érkező bugyborgás. Épphogy felfogom, mielőtt beszippantana az öntudatlanság sötétsége:

– Ott nem tudnak rajtad segíteni.

Töltsd le ingyen a Holdezüstöt EPUB vagy PDF verzióban!