Fazekas Zspider Zsolt: A patkányember

Hideg zápor verte a várost. Sehol egy kis napfény, se viharos villámok és mennydörgés, csak monoton kopogás, ahogy a víz nagy erővel becsapódott a hideg betonba, a téglába és a fémépítményekbe. Az esőfüggönyben alig lehetett ellátni a következő lámpákig. A neonfeliratok zizegve kapcsoltak ki és be, de csak elmosódott foltoknak tűntek a távolban. Az autók lámpafénye adta a legtöbb világosságot. A kocsik hangja átalakult: inkább hasonlított a víz felszínére ugró cápákéra, mintsem ember alkotta gépekére, ahogy felverték az amúgy is a járdaszintig álló vizet.

A tüdőm megtelt füsttel, a nikotin egy pillanatra megnyugtatta az idegeimet, ahogy a szétmarcangolt testet bámultam. A csontja néhol kilátszódott a kapart és harapott sebek alatt. Az eső hevesen verte le róla a húst és az inakat, a vére egy beteges tócsában keveredett a sikátor szemétével. Szerencsétlen nő csak haza akart menni, még szorongatta a kínait, amit vacsorának szánt. Miért nem azt ette meg a szörnyeteg? Miért az emberhús kellett neki?

Minden erőmre szükségem volt, hogy képes legyek csak fókuszálni a helyszínre és objektíven figyelni azt a kevés részletet, amit lehet. Tízkörmmel kapaszkodtam bármibe, ami kevésbé gyomorforgatóbbá tette a látványt, de nem sokat találtam. Dohány nélkül vagy hánynék vagy remegnék, de ezeket majd megoldom otthon.

A helyszínelők próbálták biztosítani a helyet, de sok esélyük nem volt a természettel szemben. Persze nem sok kérdés maradt itt. A Patkányember újra lecsapott. Senki se próbálna egy gyilkosságot így álcázni. Még a legbetegesebb ügyeim során sem akadt olyan, aki csak úgy, élve evett meg magányos nőket a város utcáin. Az igazi problémát a nyomok jelentették. Amúgy sem tudtuk, honnan jött elő és hová tűnt el, de most még a természet is fedezte őt.

A tűzlépcső alatt bujkáltam, hogy védjem a cigarettámat. Menekültem az eső elől; három napja csak tüsszögtem, és három hete álltam a viharban. Az igazság az, hogy így találtam magamat elég biztos távolságra, hogy képes legyek megtartani a lélekjelenlétemet.

– Szeg? – szólított meg a doki. – Jól vagy?

Kevés embert fogsz látni esőben ilyen jól kinézni, de ha bárki, akkor ez a csaj képes rá. Óvatosan próbálta elkerülni a vízfoltokat és lehetséges nyomokat, hogy mellém érkezzen meg. Jobbja összefogta a fehér laborköpenyt és balja valamit feltartott a feje felé, talán egy jegyzettartót, nem bírtam kivenni rendesen.

– Ez hatmilliós kérdés – búgtam, és szívtam még egy slukkot. – Ki volt ő?

– Adrianna Smith. Huszonhat éves. A belépőkártyája szerint a közeli könyvelőirodában dolgozott.

Egy befóliázott tabletet mutatott rajta az áldozat adataival. Így jöttem rá, hogy ezzel védte a haját az előbb. Elvettem, hogy alaposan átnézem hátha találok valami kapcsolatot közte és az előző lányok között. A bezacskózott kijelzőn az esőcseppek folytak le, mint a könnycseppek. Nem tudtam fókuszálni rá, pár dolog megmaradt, de a legördülő víz túl soknak bizonyult. Vissza adtam a dokinak, mintha átnéztem volna.

– Gondolom, az esti műszakban ragadt – mondtam azok alapján, amit láttam. – Nem ér ennyit egy munka.

– Az övé vagy a tiéd? – kérdezett vissza.

Nem válaszoltam. Fogalmam sincs, hogy cinikus akart lenni, viccelődni, még azt se tartottam kizárnak, hogy látta, hogy kezdek kiégni ettől az ügytől. A kezem megint remegett, próbáltam táncoltatni az ujjaimat, hogy kirázzam belőle az egészet. Nem tudtam levenni a tetemről a szememet. Minden apróság fájt rajta. Ki volt festve a körme. Gondolj bele, hogy az utolsó napodon erre pazaroltad az idődet!

Köhögés fogott el – vajon végre sikerült halálba füstölni magamat, vagy csak az esőben állás hozta meg a gyümölcsét? Valahol legbelül tudtam az igazságot. Ez a tehetetlenség tört meg és szép lassan az őrületbe kergetett. Az áldozatok holttestei kezdtek összemosódni, és nem csak az eső miatt. Nehezemre esett szétválasztani az arcokat, vagy azt, ami maradt belőlük. Végre sikerült legyűrnöm a köhögést, kiköptem valamit, ami begyűlt a torkomba.

– Pihenned kéne – szólt rám a doki.

– Nem, ameddig ez szabadon mászkál.

Doki tudta, miért mondom ezt, ő sem tudott megállni. Versenyezhetnénk ki aludt kevesebbet, amióta kezdetét vette ez az egész. A csapatához fordult, bólintott, és becsomagolták a lányt. Ez maradt belőle: egy kis zacskónyi kínai tészta és egy fekete zsáknyi döghús. Lassan távozott mindenki. A kocsik villogva, egyesével elvonultak a sikátorból. A kíváncsi lakók feje eltűnt az ablakokból, és a lámpákat leoltották. Hol voltak ezek a kíváncsi népek, mikor ez a szerencsétlen az életéért sikoltozott? Nem sokat tehettek volna, de talán nem egyedül néz szembe a halállal, tudva, hogy senki se segít rajta.

Csak szalagok kapaszkodtak az életükért a viharban, jelezve, hogy valami szörnyű történt itt. A kevés fény is elveszett a záporban. Minden olyan sötétnek tűnt, a kocsik nélkül. Még így üresen is szükösnek éreztem a helyet. A sikátorokat elválasztó rácsot próbáltam vizsgálni.

Abban reménykedtem, hogy észreveszek valamit, amit harminc másik rendőr nem szúrt ki. Ezért lettem nyomozó, nem? Még a szemetet is elhordtuk. Az egész kapitányság ázott kajamaradék bűzében fog úszni hónapokig. Mindezt azért, hogy találjunk valamit, bármit erről a lényről.

„A Patkányember” – bízd az újságokra, hogy szép nevet adjanak egy gyilkosnak. Az a kevés leírás, amit kaptunk, szőrös alaknak nevezte, aki a sikátorokban és a szemetesekben várta az áldozatát. Mindig nőket, néha kislányokat. Az első pár kiskorú áldozatnál az agyam megpróbálta racionalizálni az egészet. Talán fél? Talán közel kerültünk hozzá? Könnyebb áldozat kellett neki, gyengébb? Talán… nem hiába haltak meg azok a gyerekek.

Ha férfival van, a támadáskor azt csak megtépi. Az egyiket a téglafalhoz vágta. Fejjel ütközött neki, így agyrázkódás közben fetrengve hallgatta végig a párja sikolyait. Hab a tortán: az ütés miatt megvakult az egyik szemére.

Tehetetlenség. Ez a legnehezebb része. Még mindig vannak esték, ahogy csak arra tudok gondolni, hogy olyan törötten fekszem, mint ő és csak nézem mit tesz ezekkel a nőkkel. Nem bírok nyúlni utána, néha még szólni sem. Az a férfi örökre együtt fog ezzel élni és ő csak egy hullát látott, de egyik mészárlást kellett végighallgatnia. Amúgy is tehetetlenek vagyunk a halállal szemben, akár az esővel. Felvehetsz egy esőkabátot, de így is el fogsz ázni.

– Szeg, én indulok – doki a vállamra rakta a kezét. – Elvigyelek a kocsidhoz?

Fel se fogtam, hogy még ott állt. Csoda, hogy nem törtem be az orrát fordulatból. Nagyon lassúltak a reflexeim. Velem maradt, mert mindig próbált vigyázni rám. Én pedig arra gondoltam, hogy miért nem ütöttem meg. Mindent elmond rólam. A kezemet végighúztam a rácson, s ahogy a hideg fémen felgyűltek a vízcseppek, úgy söpörtem le őket.

– Brigid! – szólt rám a doki. – Jól leszel?

– Megvagyok. Mindjárt megyek én is.

A valódi nevem teljesen visszarántott a valóságba. Ritkán szólít bárki is Brigidnek. Apám szerint szép név, ezért választotta nekem. Persze azért is, mert odavolt az ír származásunkért. Sosem értettem, ki a fenét érdekel, honnan jött ide az ükapám, amikor már négy nemzedék óta Amerikában élünk. Ha ennyire fontos volt számára az eredetünk, visszaköltözhetett volna! Így ez csak egy olcsó kifogás, hogy érdekesebbnek tűnjön. Lehet, hogy nem vagyok meg, nem bírok figyelni semmire, mintha menekülnének a gondolataim is.

– Órák óta állsz az esőben. Semmit sem fogsz itt találni. Éjjel van és hideg. Hazaviszlek.

Sokkolt a tény, hogy a doki még mindig rám várt, türelmetlenül parancsolt nekem, próbált irányba terelni. Kitartott mellettem minden önfejűségemmel szemben. Ezen a ponton ő volt a konokabb kettőnk közül. Belül tudtam, hogy igaza van. Mégis, minden szava után csak egy fakó pillanatig tudtam rá figyelni, utána újra elvesztem a gondolataim spiráljában. Ő egy nőt akar megmenteni, én egy városnyit.

Megint éreztem a kezét a vállamon: ebben a fagyos időben ez a gesztus jelentette az első emberi melegséget hetek óta. Szereznem kellene egy macskát, amit ölelgetek, mikor hazaérek. Azzal teljes lenne a szomorú, egyedül élő vénlány szettem. Mennem kell, nem bírok figyelni, már macskákon rágodok, miközben doki beszélni akar hozzám. Hagytam, hogy kivezessen a sötét sikátorból a lámpafény felé. Az eső zaja elnyomta a szavait, aza kevés, ami átjött azt kiszűrték a káosz a fejemben. Nem tudtam elengedni a gondolatot, hogy a lábunk alatt, a vízben még mindig kavarog a lány vére. Csak a lábam elé néztem, a kevéske fényben figyeltem, mi gyűlt össze a tócsákban, de csak azt láttam benne, amit akartam. Néha még előző áldozatok darabjait is.

Csak akkor pillantottam fel, amikor a doki meglepődve levegőért kapott. Fogalmam sincs azt hogyan hallottam meg, de egy belső ösztön az én figyelmemet is arra irányította azonnal. Az esőben, az autóút közepén ott állt Ő. Ez. Hajlott háttal, szinte négykézláb. Vérvörös szemgolyói csillogtak az esőtől színtelenné vált világban. Sose felejtem el azokat a szemeket! Üres, éhes, érzéketlen. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy nem emberrel van dolgom. Bármi is a Patkányember, közelebb állt a patkányhoz, mint az emberhez. Ugyanaz az az intelligenciától mentes tekintet fogadott minket, mint egy láncra vert kutyánál. Úgy is tartotta magát, mint akit egy nem létező lánc tartott csak vissza.

Mindketten a fegyverünkért nyúltunk. Hála az égnek, hogy kikönyörögtem a dokiból: szerezzen engedélyt és hordjon fegyvert. Akkoriban a hatósági kórboncnokoknak nem volt még kötelező, de én túlságosan aggódtam érte. Vagy csak élveztem, hogy elvihetem lőni és gyakorolni, ő meg utána a kávézásokat. Nem csak gyilkosságok kötöttek minket már össze.

Nem emlékszem a gyerekkoromból sokra. Pár arcra az utcámból, talán, de őket se ismerném fel, ha az utcán köszönnének. Sosem maradt meg bennem egy tanár szava sem, a játékokat elfelejtettem, a nevekből egy sem maradt meg, de minden lélegzetvételemre emlékszem, ahogy a Patkányember megjelent. Minden szívveréssel égett egy újabb filmkép az agyamba.

Tudom, csak egy pillanatig állt nyugton, de örökkévalóságnak tűnt számomra. Mai napig látom a szemem előtt, ahogy a mellkasa és a hasa felváltva megemelkedett. Naiv szemmel véznának és gyengének tűnt volna ez az emberszerű állat, de a szőr alatt kemény, szálkás izmok feszültek. Valamikor emberi ruhákat hordott, amik félig lefoszlottak róla, maradékuk belerohadt a teste egészét befedő durva bundába. A szájában ezer darabra tört, sárgás-fekete fogak maradványai sorakoztak, közöttük emberi cafatok és néha még szövetdarabok is.

A lény nekünk rontott. Először négykézláb lökte el magát, majd a lábaira érkezve futott felénk. Az esőben rémálomnak bizonyult elővenni a fegyvereket. Utólag bizonyították, hogy a doki lőtt egyet. Én nem hallottam semmit, pedig mellettem állt. Nem láttam a torkolattüzet, pedig a támadás minden pillanatára emlékszem. A Patkányember ráugrott először. Mindegy, mekkora vagy, ha a teljes súlyoddal valakinek a mellkasára veted magad, az hanyatt esik.

Nem tudom, miért nem lőttem előtte. Biztos célpontot akarhattan, ami az esőben ritka buta gondolatnak tűnik így utólag. Akkor egy sötét villámként cikkázott el mellettem, mielőtt bármit reagálhattam volna. Láttam rajta kuporogni, vadul szaggatta a karmaival. Egy pillanatra én lettem a tehetetlen férfi, akinek a barátnőjét mészárolják. A repedezett, kutyaszerű körmei véres szalagokat szaggattak ki. Minden porcikája embertelennek tűnt. Szeretném azt mondani, hogy ez segített, hogy ettől jobban el tudtam különíteni, és egy szörnyet könnyebben öltem volna meg. Mégis újra és újra lejátszódik a fejemben az az este, és csak azon gondolkozom, miért voltam ilyen lassú. Minden bizonytalan mozdulat egy újabb tépés, egy újabb sikoly volt.

Majdnem két évtizednyi rendőri rutinból biztos voltam, hogy nem fogom tudni lelőni az esőben anélkül, hogy megsebezném a dokit. Azt csináltam, ami a legnagyobb hiba fegyverrel: közelharcba mentem és megpróbáltam lerúgni róla. Az oldalába raktam a bakancsomat. Annyira eltaláltam, hogy leborult a dokiról. A földön ült, meredten bámult engem. Nem tudta elfogadni, hogy én megtámadtam. Láttam a zavarodottságát, mintha a valósága megtörté volna, ahogy az az övétől. Egy másodpercre mindketten felfoghatatlan, idegen lényekké váltunk. A pisztolyomat ráemeltem, és próbáltam kizárni a kettőnk között heverő barátnőm nyögéseit. A fogaimat csikorgatva a lény szeme közé céloztam. Ő csak bámult engem értetlenül, mintha hagynom kellett volna, hogy szabadon gyilkoljon.

A Patkányember inkább elrohant. Nem félt, csak nem értette, mi történik és futásnak eredt. Egyet tudtam lőni utána, de hallottam a betonon gellert kapni a golyót. Letérdeltem a doki mellé. Bár szerinte nem voltak komoly sebei, úgy nézett ki, mint egy szétmarcangolt tetem. A laborköpenyét vörösre mosta a vér. Nem tudtam úgy hozzányúlni, hogy ne egy tépett sebbe nyúljak bele. Olyan törékenynek tűnt és olyan szörnyen éreztem magamat, amikor fájdalmat okoztam az érintésemmel.

– Menj utána! – parancsolta, és egy pillanatra fel is álltam, de aztán visszaugrottam hozzá. A hangja határozott maradt, fókuszált. Próbáltam megfogni a kezét, ő el akarta húzni. Ez volt a legjobb esélyünk a lény ellen, de én éppen elcsesztem. Hiába, nem bírtam őt elengedni. Nem érdekeltek a kifogásai. Felkaptam, amennyire tudtam, és a kocsijába ültettem. Minden kínja ellenére kihúzta magát és újra megfogta a fegyverét. Lenyűgözött az ereje, azonnal tudtam, hogy mit kell tennem: az ölébe dobtam a rádiót.

– Hívj erősítést! Zárd be az ajtót!

Ennyi jutott eszembe parancsként, majd megindultam a lény után. Akkor azt hittem, könnyebb lesz, ha nem egy szerettemet fenyegetik, már nem leszek olyan veszélyes. Nem kell visszafognom magamat. Mekkora hülyeség volt a részemről! Úgy törtem át az esőfüggönyön, mint az oroszlán az üvegfalon. A tüdőm lángolt, forró párát fújtattam, akár egy bika. Olyan hevesen rohantam, hogy majdnem beleestem a fedetlen csatornába.

Feltételeztük, hogy így közlekedik, de a városi csatornákat átjárni rémálom; vagy a rendőrök adták fel hamar odalent, vagy ő ismerte a járatokat sokkal jobban. Látva, mennyire nem emberi egyre inkább érthetővé vált, hogy odalent bujkáljon. Már félúton másztam lefelé, amikor megütött a bűz. Olyan erős volt, hogy inkább hasonlított egy pajzsra, ami nem engedett tovább. Szédültem tőle, és a vizes létrafokok miatt kétszer is majdnem a halálomba zuhantam. Legalább ezek a botlások segítettek tovább jutni a szagon és lekényszeríteni a mélybe.

Emlékszem a szívverésemre. BUMM-bumm. Újra és újra. BUMM-bumm. Éreztem, ahogy a bordámat veri a szívem. BUMM-bumm. Hányni akartam, de annyira vert a ketyegőm, hogy csak forró levegőt tudtam zihálni. Leérve hetek óta először fogadott csend. A csatornában az öreg csövek nyikorogtak, a szennyvíz csobogott, de az eső nem hallatszott. Nem is tudtam, mennyire hiányoltam ezt a csendet. A mocsok és bűz közepén, a legjobb barátom vérével borítva, egy szörnyre vadászva hosszú ideje először nyugalomra leltem.

Ezt megtörte, amikor hallottam a lényt lihegni, levegőért kapkodni. Kikerestem a zseblámpámat és utána eredtem. Próbáltam kikerülni lényegében mindent, ami odalent volt. Egy pilalantig nem gondolni rá mit látok és milyen szagokat érzek. Csak a hallásomban bízhattam. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy zihált a szörnyeteg; csak arra tudtam gondolni, hogy fél és fáradt. Minél beljebb mentem a csövek útvesztőjébe, annál kevésbé hallottam őt, pedig tudtam, hogy ott van. Éreztem, mint egy ragadozót , ami a bokrokból figyelt engem.

A gyomrom egyre kevésbé bírta. Az öklendezés egyik szünetében szinte kacagást véltem felfedezni a légzés üteme helyett. Körbepillantottam, de már túl későn emeltem fel a lámpát. A Patkányember felettem kapaszkodott a csövekbe, és rám vetette magát. Ugyanaz a módszer, amivel a dokit is megszaggatta. A karma mélyen a vállamba fúródott. Tíz éles tűt mártott a húsomba csontot ütve. A nyakamra célzott egy nagy harapással, de ennél ügyesebb vagyok. Kettőt lőttem, nem találtam el, pedig testközelből céloztam rá. A dulakodásban nem tudtam célba venni, de még mindig meglepte mennyivel erősebb vagyok, mint az eddigi áldozatai. Lelöktem magamról, bele a szennyvízbe. A csatorna szélére estem, remegve markoltam a pisztolyomat, és bámultam a sötétbe. A képzés ösztönével fordítottam a fegyvert oda, ahonnan a csobbanást hallottam. Hasztalanul, megint eltűnt. A zseblámpám méterekkel arrébb hevert, és csak egy falat világított be.

Nehézkesen fordultam arra, és elkezdtem kúszni felé. Talán két lépést tehettem, mielőtt a vízből kiugrott a teremtmény, és lerántott magával. A karmai a combomba és a hátsómba mélyedtek. Apró villámokként cikázott át rajtam a kín. Két balhorgot kapott közben. A másodiknál éreztem valamit roppanni. Még ebben a pokolban is én vagyok a Szeg.

Az orromon és a számon át befolyt olyasmi, amire mai napig nem akarok gondolni, hogy mi lehetett. BUMM-bumm. Az adrenalin a tarkómat akarta kirobbantani, segítve azt, hogy akkor ne arra fókuszáljak.
A következő ütésemnél a kézfejembe mart. Állati ösztönnel mélyesztette a torzfogsorát az öklömbe. A fájdalomtól elengedtem magamat annyira, hogy a szennyvízbe húzhasson. A túlélési vágy átvette a kontrollt, és elhomályosított minden mást. Kizárta azt a tényt, hogy egy tízmillió fős város mocskába próbálnak éppen belefojtani.

Fulladoztam. Minden mozdulattal vesztettem a levegőből. Éreztem, hogy az agyam kikapcsol. Nem tudom kivel mi történik ilynekor, de én elvesztem olyan gondolatokban, amik annyira lehúztam amgukkal, mint ez a szennyvíz tette.

Az első emlékem, hogy a Szeg nevet fiatalon kaptam. Zöldfűlűként beépültem egy illegális harcokkal foglalkozó női bűnbandába. Nagyrészt emberkereskedelemmel foglalkoztak. A szépek mentek külföldre milliomosok játékszerének, a rondák a ketrecbe bunyózni. Nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom: sosem voltam szép kislány. Nem is zavart a dolog. A ketrec természetesebbnek tűnt nekem, mint az ágy. Talán ezért törtem el a férjem orrát is. Az ex-férjem orrát. Szegény csak vitatkozott velem.

A bandában összevert, belőtt lányok között aludtam, mint a vadkutyák. Afféle nevelőnőnek vettek fel. Egy évig vertem össze embereket puszta kézzel. Szeg onnan jött, mert kemény voltam. Lehetett ütni, de nem tudtak csak úgy kihúzni a balhéból.

Mikor végre lecsaptunk rájuk, tíz perccel későbbre hívtam az erősítést, mint kellett volna. Tíz percig a bandavezér és én egy irodában voltunk. A jelentés szerint önvédelem volt, amit tettem. Én nem így neveztem volna. Igazságnak. Túlélte. Nagyrészt. Kegyelmesebb voltam, mint ez a szörny. Talán.
A vérveszteség és oxigénhiány valamiért abba a pillanatba vitt. Ahogy azt túléltem. A sötét estéket, az ütéseket, a szörnyűségeket, amiket tennem kellett emberi lényekkel, hogy bízzanak bennem. A gondolat villámként rázott fel az eszméletlenségből. Lehet, hogy nem is az lett volna ez első, ami eszembe jutott csak az agyam ezzel akart felriasztani abban a pillanatban.

Szenvedő lányok elkeseredett tekintetei fűtötték a dühömet. A rettegés a szeműkben ott csillogott a Patkányember áldozatainak az arcán is, már aminek maradt arca. Megveszett vadként fejeltem le a szörnyeteget. Újra és újra, ahogy a szívem verte a mellkasomat. BUMM-bumm. A világom rázkódott és éreztem, hogy a koponyám recsegve próbál egyben maradni. Az egyiknél végre elengedtek a karmai. Felmentem levegőért, kapaszkodtam a semmiben, amennyire csak tudtam, hogy végre kimásszak a mocsokból. Felérve csak remegtem, mint egy újszülött, és szennyet öklendeztem fel. Túléltem. Gondoltam naivan.

Nem tudom, mennyi idő telt el, mire láttam a Patkányembert kimászni a vízből. Szeretném azt hazudni, hogy nem féltem, hogy nem töltött el rettegéssel a látvány, hogy még mindig mozog, de nem esküszem meg rá, hogy mitől remegtem ennyire igazából. A fegyveremért kaptam, de valahol elhagytam a dulakodásban. A lény nem akart harcolni, csak túlélni; menekült az egyik kisebb csatornába. Ez lehetett a különbség kettőnk között. Én harcolni akartam. Az én félelmem vérszomjként üvöltött az a gyávasága felé. A szívem vert, mint egy légkalapács. BUMM-bumm. Éreztem az ereimet lüktetni mindenhol magamon, mintha ki akarnának szakadni belőlem. Egy állat ebben a helyzetben visszavonulót fújt volna, ahogy őtette, de én egy ember voltam. Még rosszabb, én önmagam voltam. Nehézkesen megindultam utána. Bele egy olyan csőbe, ami a legjobb esetben is csak sárral volt mocskos.

Örökkévalóságnak tűnő ideig kúsztam utána. Egyre kevésbé kaptam levegőt, és a szívem már olyan hevesen dobogott, hogy a bal karom ösztönösen rángott a ritmusára. BUMM-bumm. Most már én morogtam utána, mint egy ragadozó. A cső falairól dolgok folytak le gusztustalan, cuppanó hangokkal. A testemet betakarta a szenny. Éreztem, ahogy a sebeim elfertőződnek, a felgyorsult vérnyomásom teríti szét a mocskos mérget a testemben. Meg tudtam volna mondani, hogy a karmolások és a harapás nyomán hol tart bennem a mocsok, ami lüktetve terjedt szét. Szinte láttam a bőröm alatt. Nem volt kérdés számomra: haldokoltam. Tudtam, hogy ez a vég, és csak annyit akartam, hogy magammal vigyem ezt a lényt.

A vicces az, hogy vaksötétben mentem, a szívemtől szinte semmit se hallottam, olyan hangosan vert, a bűztől nem éreztem szagokat. Csak az ösztöneim hajtottak. A csőből kiesve azonnal kerestem a helyemet és észrevettem, hogy a lény pár lépésre tőlem egy maroknyi szemétben kuporodott össze. Fakón láttam, talán valahonnan szűrődött be fény, de nagyon kevés, ami csak a vízen táncolt végig. Az autók dudálása elfojtva hallatszott felettünk, és ahogy a tonnás járművek elmentek, szinte éreztem a súlyukat a vállamon. A kő nem remegett mégis úgy éreztem, ránk omlik az egész.

Afféle fészket épített ide magának a saját és az áldozatok tárgyaiból, néha maradványaiból. Fújtatott felém, ahogy meglátott az odújában. A sötétségben csak az ő vörös szemei csillogtak, akár egy bagolyé az erdő rengetegében. Dühössé vált, ahogy felfogta, hogy én nem fogom békén hagyni. Rájött, hogy meg kell ölnie, hogy megállítson, és tudta jól, hogy ez az életébe kerülhet.

Majd fordult a kocka, és én vetettem magamat rá. Életemben nem egyszer harcoltam puszta öklömmel, de még soha, és azóta egyszer sem úgy, mint ezzel a lénnyel. Ő karmolt, és szaggatta a legpuhább részeimet. A hasamat, az oldalamat és a hónom alját célozta meg. A torkomba is próbált harapni minden átkozott erejével, de én a földre szorítottam, és a másik kezemmel az arcába könyököltem. Rendőrségi képzés, illegális ketrecharc mind rendelkezik egy etikai kódexszel. Elvekkel, mozdulatokkal, amit nem teszel meg, mert nem szabad, vagy mert túl veszélyessé teszi a küzdelmet. Ez a lény ezeket nem ismerte és minden mozdulattal én is egyre jobban elfeledtem őket.

Egy ütés, majd a mellkasára támaszkodva fel, és még egy. Úgy, ahogy a szívem vert. BUMM-bumm! Az első párnál még vijjogott, és belekapott a kezembe. Aztán vér fröccsent az ütéseknél, és éreztem a csontjait törni. Próbált lerúgni, de csak a karmos lábai akadtak fenn a ruhámban. Az arca lassan eltorzult, az orra elferdült, a fogai letörtek – még jobban, ha ez lehetséges. Az egyik szeme bedagadt. A könyökömmel a csillogó szempárra céloztam újra és újra. Az ő reakciója lelassult, már csak pár kisebb kitöréssel próbált szabadulni, vagy bántani engem.

Zihálva kapkodtam a levegőt, és éreztem, ahogy a bőrömet szaggatja, a forró vérem csorog a ruhám alatt végig a testemen. Ebben az átkozott mocsokban ez már egy tisztító zuhannyal ért fel. Egyre halkabbá vált; nem tudtam, hogy csak kapaszkodik belém a görcstől, vagy még küzd, de inkább ütöttem. Én üvölteni akartam vele, de már nem maradt hangom. A kevés erőmet, amit összekapartam, arra használtam, hogy elpusztítsam… ezt. A könyöklésemnél az arca berobbant, az ütőerek gejzírként spricceltek rám. Éreztem, hogy előreesek egy picit, ahogy a könyököm átszakította az arcát.

A ketrecben leszedtek az áldozatról. Itt nem tudom, mikor fogtam fel, hogy a szemek már nem csillognak. A test már csak idegből rángott. A kezemre kocsonyás vér ragadt a fejből – már ami még megmaradt belőle. Egy órát feküdhettem mellette és néztem a plafont pihegve, miközben a kezeim nem hagyták abba a remegést. Azt hittem meghalok, de nem bírtam lehunyni a szememet. A szívem kicsit megnyugodott, de nem állt meg. Nem engedett el.

Nem tudtam kinyújtani a karomat. Három acélszög került bele; állítólag széttörtem a kezemet a dögön. A rendőrség órákkal később talált meg. A tetem mellett fekve cigiztem békésen. Egy egész dobozt elszívtam, mire megérkeztek. Nem tudom, hogyan gyújtottam rá, az a csoda, hogy maradt két ép ujjam, amivel tarthattam a cigit. Állítólag csak megkérdeztem az érkezőket, hogy mi tartott ilyen sokáig és hol van a doki.

Majdnem egy évre kiestem a szolgálatból, minden kezelés bonyodalommal járt. A harapás miatt elvesztettem a gyűrűsujjamat a bal kezemről, nem mintha terveztem volna újra házasodni. A jobb könyököm örökre tropa maradt. A világ összes fertőzésével kezeltek. A jó hír, hogy soha többé nem gyújtottam rá. Mire végre nem voltam ágyhoz kötve, és ki tudtam volna menni rágyújtani, már nem is kívántam. A doki jobban járt: csúnyább sebei maradtak, de semmi súlyos. Talán, rajta maradtak nyomok kívül, míg én csak nem bírok mozgatni pár dolgot. Nehéz megmondanom ki a szerencsésebb. Szerinte azok a nők, akiket már nem fog megtámadni ez a szörnyeteg.

A város minden kitüntetést rám aggatott, amit találtak a szekrényben. A félelmetes, morgó zsaruból, aki nem mosolyog eleget, a város hőse lettem. A történetemet megfilmesítették, de soha senki sem tudta elmagyarázni, mi volt az odalent. A legjobb válasz, hogy egy ember, aki lassan állattá vált.

Szerintem ez hazugság, mert az az ember én voltam. Ő? Ő valami egészen más volt.