Fazekas Zspider Zsolt: A szamuráj és a farkas

A szamuráj a fának ütve roppantotta vissza a vállát a helyére. A fájdalom villámként csapott belé, végigcikázva a testén. Úgy érezte, mintha egy égett folt lenne a karja tövében, ahonnan forróság árad lüktető hullámokban.

A férfi kiköpte a botot, amire ráharapott, hogy ne nyelje le a nyelvét közben. Próbálta lecsendesíteni zihálását, mert bár ura és ő leestek a hegy oldalán, még mindig nem érezte magát biztonságban. Levette a töredezett páncélja darabjait, felfedve megannyi vágás és zúzódás nyomát.

Ura teste mellé térdelt és egy szánszerűséget épített neki a darabokból. A férfi halott volt, de ezt a szamuráj már tudta. Már a visszavonulás során több nyíl is eltalálta és holtan bukott előre. A harcos átemelte a lován és menekült vele. Nem hagyhatta, hogy az ellenség kezére kerüljön és a testét kitűzzék a várfalra, mint egy groteszk trófeát. Szégyent hozott volna a családra és mindenkire, aki őt szolgálta. A szamuráj látta az üldözőket és ezért hagyta a lovát továbbmenni, hogy elterelje a figyelmüket, ő pedig egy kanyar takarásában leugrott a lejtőre.

Hosszú útnak indult a halottal az egész estén át az erdőben. A hideg szél süvítve fújt a szürke fák között, dér ropogott a léptei alatt. Semmi mást nem hallott, a rengeteg némán sötétlett. Szótlanul, mintha csak várna. A szamuráj érezte, hogy valami közeledik, hogy vadásznak rá. Nem hitte, hogy képes lenne még egy szamurájt legyűrni, de nem hagyta volna magát küzdelem nélkül elfogatni.

Ám a fák között egy vékony, fekete farkast látott meg. Az éhes vad bordái kilátszottak, megannyi foltban hiányzott a szőre, ahol harapások és karmolások hegei villantak. Ónix kőként csillogó szemei arannyá váltak, ahogy a hajnali homályban közeledett feléjük. Az állat hangosan szimatolt, mire a harcos hátranézett az ura tetemére.

A szamuráj térdre borult. Baljával megragadta a kardja tokját és hüvelykujjával kitolta a keresztvasnál egy kicsit a kardot, pontosan annyira, hogy jobbjával megfogva egy mozdulattal ki tudja vonni a pengét és vágjon vele. A keze annyira remegett, hogy a fegyvere hallhatóan kocogott a hüvelyében.

A farkas egyre kisebb köröket rótt, közeledve a célpontja felé. A nyála friss esőként hullott alá, ahogy lihegve nézte a férfit és urát. Egy szélroham átsüvített az erdőn, a két fél csontjait megmarta a korai fagy, egyként rezzentek össze tőle.

A szamuráj mély levegőt vett.

– Halld szavam, teremtmény! Éhséged jogos, ha bármikor máskor találkozunk, tiszteletben tartom és utat adok neki. Megértelek, mert a helyedben én is így tennék. Tudom, hogy csak a húsra vágysz, de azt nem adhatom meg neked. Legyen élő vagy holt, az uramat őriznem kell. Tudom, hogy te ezt nem értheted, de a becsületem kötelez. Bocsáss meg nekem, ahogy én is megbocsájtok neked.

A tekintetük találkozott.

A szél fújt.

Mindketten támadtak.

Az új nap első fénye megcsillant a sűrű fák között.